2025.04.25. szombat
Lake Oaks Park
A Lake Oaks Park felé a legrövidebb utat akartuk választani, de
akkor át kellett volna törnünk az egyetem épületei között, ahol mozdulni sem
lehetett a fertőzöttektől. Bármerre néztünk, mindenhonnan sikítást és hörgést
hallottunk. Nehezebb feladat volt elhagyni az egyetem területét, mint hittük.
Az épületek között könnyű volt eltévedni a vaksötét éjszakában, így csak
keringtünk össze-vissza. Megálltunk egy pillanatra, és megpróbáltunk higgadt
fejjel dönteni.
 |
| Forrás: Google |
- Úristen J.J.,
most merre menjünk? Nem vághatunk át az Elysian irányába, az az egyik
legforgalmasabb út. Arra biztosan minden tele van velük. Talán hátra kellene
menni a Lakeshore-hoz és haladhatnánk egy ideig a tó mellett. Vagy nem tudom.
Azt sem tudom hol lehetnénk biztonságban. -
ködösen tudtam csak gondolkodni, a testemen végigfutott a borzongás.
- Grace,
muszáj a legrövidebb úton mennünk, nem tankoltam idefele jövet, és ha most
kifogy a benzin, akkor biztosan meghalunk. Elmegyünk a Lakeshore-ig, aztán ott
átvágunk a parkon. Aztán majd kitaláljuk. Jobbat én sem tudok. - J.J. sem tudott semmi biztatóval
előállni. Egyre közelebb értek hozzánk a fertőzöttek, így jobbnak láttuk, ha
elindulnunk.
Láttuk, hogy néhányan megpróbáltak összeállni és harcolni, de az alkarjuk már tele volt harapással, és Jessicát látva kétség sem fért ahhoz, hogy rövidesen ők is átváltoznak és rátámadnak az élőkre. A szemükben rettegés ült, de még hittek abban, hogy együttes erővel meg tudják védeni magukat. A harc helyett már az elején menekülniük kellett volna, hiszen ennyi fertőzöttel nem lehet szembeszállni. Ez teljesen nyilvánvaló volt. Az emberek sorra alakultak át járkálókká, és hordákban rohantak az élők felé.
- J.J., odanézz! Ez hihetetlen! - és azzal a főépület irányába mutattam.
A tízemeletes épület ablakaiból elkezdtek kiugrálni azok, aki bíztak a menekülésben. Tudták, hogy a földhöz fognak csapódni, de nem érdekelte őket. Elhatalmasodott rajtuk a pánik. A koponyájuk úgy loccsant szét a betonon az eséstől, mintha csak egy dinnye lett volna. Akik a hátukra estek, azoknak ugyan hatalmas reccsenés kíséretében eltört a gerincük, de szinte azonnal fertőzötté váltak, és rohantak abba az irányba, ahonnan az élő hús és vér szagát érezték. Félelmetes látvány volt a motorról figyelni a jelenetet.
A sorompónál kihajtottunk az egyetemről, és felkanyarodtunk a Lakeshore-ra. A kétsávos út telis-tele volt autókkal. Többségükben bezárkózva, remegő gyerekek ültek, és várták, hogy a szüleik elmondják, merre mennek tovább. Az autók körül rohanó embereket járkálók üldözték. Csak azok menekülhettek meg, akik félretolták a többi kocsit és villámgyorsan a gázra tapostak, hogy eltűnjenek erről a helyről. A motorral hamar magunk mögött hagytuk ezt a kivégzőhelyet. Miközben elsuhantunk az autók mellett, zokogtam a felismeréstől, hogy ezek a gyerekek és a szüleik hosszú és reménytelen várakozás, rettegés után mindannyian meg fognak halni.
- Csukd be a szemed, Grace, nem kell ezt látnod. Tartalékold az erődet későbbre, hidd el, szükséged lesz még rá. - csitított J.J. Nem ezt a sorsot érdemelték. Senki nem érdemli ezt.
 |
| Forrás: Google |
A parkhoz érve megnyugodtunk, mikor megláttuk, hogy nincs
félnivalónk. 2-3 fős csapatok szintén azt a lehetőséget választották, hogy itt
keresnek menedéket, azonban legtöbben gyalogoltak, az autóikat az úton hagyták.
Át kellett vágnunk köztük, mert csak percek kérdése volt, hogy a környező
utakról mikor érnek ide a fertőzöttek, akkor pedig nincs menekvés. A motor
legalább nem hagyott cserben minket, viszonylag gyorsan átértünk a park másik
oldalára, és a Lakefront Aréna mellett lyukadtunk ki. Az összefüggő kocsisor
mellett haladva ugyanaz a látvány fogadott, mint a tónál. Az emberek
menekültek, sokakat a saját házukban téptek szét. A szélvédőkön végigfolyó vér
látványától felfordult a gyomrom, mindent testrészek és húsdarabok
borítottak.
A katonaság és a rendőrség már semmit nem tehetett az élőkért. Míg J.J. lassított, hogy kikerüljön egy kisebb csoportot, egy férfi belekapaszkodott a motorba. Félelmemben rátapostam a kezére, így elengedte a motort, leesett a földre, ahol azonban máris körbevették a járkálók. Esélye sem volt a túlélésre.
A Mexico Street-ig villámgyorsan elértünk, a kereszteződésnél vettünk egy jobb kanyart, azonban néhány perc után a motor lassulni, rángatni kezdett. Biztosan kifogyott a benzin. A kávézó még négy saroknyira volt tőlünk. A motort otthagytuk egy kertben, és gyalog indultunk tovább.
- Figyelj, Grace! Szorosan a házak mellett kell haladnunk, nem mehetünk ki az útra. Rohanni fogunk. Ha nem bírod, szólsz. Ha elesel, szólsz. Ha én esek el, rohansz a kávézóig. Odatalálok, és utol foglak érni. Nem állhatsz meg. Senkinek nem segítesz és senkitől nem kérsz segítséget. Nem sírsz, nem kiabálsz és nem adod magad könnyen. Megértettél? - bólintottam, de meg sem tudtam szólalni a sírástól. - Grace, hallani akarom! Megértettél???
- Igen. Meg. Nem állok meg semmi miatt. - dadogtam a könnyeimet nyeldesve.
- Rendben, most pedig indulunk. Ne
beszélj, tartalékold az erődet a futásra! - és ezzel elkezdtünk futni a földszintes, békés családi házak
mellett a Mexico és az Elysian kereszteződéséhez, a kávézóig.
A felhajtókon konzervekkel, takarókkal hirtelen megpakolt autók parkoltak, a házak ajtaja tárva-nyitva volt. A tulajdonosok vagy elbújtak valahol, vagy már meghaltak. A kertekben a gyerekek játékai csendben várakoztak gazdáikra, de már hiába. A kismedencékben már nem fürdik senki, a homokozóban már nem épül több vár. Mikor J.J. lassítani kezdett, megijedtem, hogy történt valami.
- Kicsit pihennem kell, nagyon meghúzódott az egyetemen a kapuknál a bokám. Nem tudok tovább futni. Menj előre, és zárd be az ajtót magad mögött. Két perc és ott vagyok. Ígérem. - hadarta.
- Nem
hagylak itt, kapaszkodj belém, majd segítek neked. - könyörögtem neki.
- Megígérted,
hogy bátor leszel. Ahhoz tartsd magad. És most fuss tovább, itt van már a
következő sarkon. - azzal
meglökött, és nem nézett rám többé.
Rohantam, ahogy bírtam a kávézóhoz. Már nem tudtam merre tartok, a lábam vitt a helyes úton tovább. A gyomrom remegett az idegességtől, az ujjaimmal előhalásztam a kulcsot. Harmadszorra sikerült csak a zárba dugni, de amikor elfordítottam, azonnal rám támadt Ben, a tulaj.
- Ben, csak én vagyok az, Grace. Nyugi! - de rögtön láttam, hogy valami nem stimmel, így befutottam előle a konyhába, és az asztal túloldalára álltam.
Ben szeme hófehér volt, a nyaka csupa vér. Az arca egyik fele hiányzott, a rohadó hús látványa pedig mélységes undort váltott ki belőlem. Átvágott az asztalon, amikor azonban hozzám ért, egy hirtelen ötlettől vezérelve kirántottam az egyetemről lopott bicskámat a farzsebemből, és a szemébe állítottam. A földre zuhantunk. A kezemen végigfolyt a vére, de nem hagytam abba, kirántottam a szeméből a kést és a nyakába szúrtam. A száján vér spriccelt ki, ami beterítette az arcomat. Köhögve fuldokoltam és öklendeztem egyszerre. Nem láttam semmit, a szemembe mosódott vértől, Ben teste pedig egyre erősebben szegezett a földhöz. Meg akart harapni, de nem hagyhattam magam. Megígértem J.J.-nek. Minden erőmet összeszedve, egy utolsó rántással a fülén keresztül a koponyájába állítottam a pengét. Hirtelen gyengült a szorítása, és rám nehezedett. Nem mozdult.
A hajam és az arcom csurom vér volt, de nem az én vérem. Kivonszoltam magam a test alól, lerántottam magamról az ingemet, megtöröltem vele magam, aztán a sarokba hajítottam és az ajtóhoz rohantam. A fertőzöttek hangja egyre közelebbről jött, de reménykedtem abban, hogy J.J. időben ideér. Csiga lassan teltek a percek, én pedig remegve álltam az ajtóban, leoltott villanynál, nehogy odajöjjön más is a kávézóhoz.
Tíz perc is eltelt, mire megpillantottam J.J.-t. Egy idegen férfival futott az ajtó felé. Másodpercek töredéke alatt megrohanták őket a fertőzöttek. A férfi elesett, és hirtelen vagy tízen rávetették magukat egyszerre. Velőtrázó ordítással lett vége az életének.
- Nyisd ki az ajtót, Grace, most!! - ordította felém J.J.
Egészen a bejáratig futott, mielőtt azonban beléphetett volna, a fertőzöttek elkapták hátulról a kabátját és maguk felé rángatták. A keze után kaptam, és minden erőmmel magam felé húztam. A sarkamat kitámasztottam a küszöbnél, és hátradőltem, hogy ellentartsak.
- Még egy kicsit bírd ki, segítek neked! Nem hagyom, hogy megharapjanak! - és ezzel egy hatalmasat rántottam a karján. Soha életemben nem féltem ennyire...
Olvasd el a történet előző részeit is itt: