2025. 05.16., New Orleans, Louisiana
Érzem a rohadó hús szagát.
A szagnál már csak az utca látványa borzalmasabb.
Még soha nem volt ilyen hangos a csend.
Csak a legyek zümmögését hallom. Leszállnak és ellepik a húst. Felfordul a gyomrom a látványtól, de tudom, hogy nem szabad hánynom. Nem hagyhatom, hogy kiszáradjak. Minden csepp vízre és minden erőmre szükség lesz ahhoz, hogy elmenjek innen. Ha egy helyben maradok, nem élem meg a következő hónapot, de lehet, hogy a következő hetet sem. Egy hete nem ettem, a tartalék vizem is csak 3 napra elegendő.
A testek már nem mozognak.
Egy ideig reménykedtem abban, hogy valamelyik feláll és azt mondja, hogy csak egy szörnyű rémálomba csöppentem, de három hete figyelem őket. Nem mozognak. Három hete nem szóltam senki máshoz, csak J.J.-hez, aki a legjobb barátom. Egyikünk sem elég bátor ahhoz, hogy felhúzza a redőnyöket és megnézze, vajon vannak-e még az utcán járkálók. Egy hete még annyian voltak, hogy éjjel-nappal hallottuk a hörgésüket. A pánik és a kilátástalanság olyan erősen élnek bennem, hogy remegni kezdek minden alkalommal, amikor az ablak közelébe megyek. Nem tudom mi történt odakint, és nem hiszem el, amit a saját szememmel láttam. Nem akarom elhinni. Ha lehunyom a szemem, látom, ahogyan mindent vér borít, hallom a sikítást, és érzem az orromban a félelem szagát.
A napok csak telnek, mi pedig lassan feléljük a kávézó teljes
készletét. A hátizsákunkat teletömtük csomagolt kekszekkel és palackozott
vízzel. Nincs nálunk túl sok pénz, de gondolom ez már teljesen mindegy. Az
életünkért kell harcolnunk. Erővel, ügyességgel és hittel.
Haza kell jutnom. Tudnom kell, mi van apámmal. Hiszek abban, hogy képes vagyok biztonságos helyet találni anélkül, hogy bajom esne.
Ez a nap új életem első napja. Minden nap így ébredek. A nevem Grace, és túlélem.
